Szép estét!
Tudom, hogy Én generálom. Tudom, hogy Én rontok mindig. Tudom, hogy fáradt, hogy nem esik jól neki. Nekem se. Nem akarom, hogy ez így legyen. Senki se akarja. Nos, Én is ügyes lehetek, ha pont akkor jön rám a "na ebből is elég lesz" roham, amikor a legjobb a helyzet. Velem nem lehet semmit. Erős és elhamarkodott kijelentésnek érzem, de nem fogom fölülbírálni. Ha így látja, akkor rendben. Legyen így. Kicsit gondoljon bele, azért. Bár, IQ-ban a nyomába se érhetek, az EQ-ján viszont még kicsit dolgoznia kell. De legfőkébb az empátia készségén. Amúgy imádat.
Annyira tudtam, különben, hogy ez fog történni. Gyűlölöm a megérzéseimet, sose csalnak. Mindig tudok mindent előre. Szörnyű. Oké, túlreagálom, elvont vagyok, a földön kellene lennem és így tovább. Dehát már lassan fél éve. Fél év, az egész hosszú idő. Bár azt mondhatnám, hogy kitartottam mellette! Másképp történt. Amit lehet sajnálni is, meg nem is. Nőiesen bevallom: Én nagyon sajnálom. Ezt eddig is tudtuk. Türelmes vagyok, kivárom, és rohadtul meg fogja érni. Csak hitesse is el velem valaki...
Tudnék még erről beszélni. Sokat. De már csak neki. Én mindig csak hallgatom Őt. És csak hallgatom és hallgatom, és figyelek. Várom már, amikor Ő fogja ezt tenni.
Ma hoztuk haza apát, végülis. Jó, hogy itthon van. Nevettem is ma. És ez már kellett is. Nem akarok nagyon találkozni senkivel a szünetben, csak itthon lenni apával. Se locsolók, se barátok, se senki. Szűk kis család. Aztán már itthon lesz apukám. Végleg. De három hét az három hét.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.