Cseni Pop

Anyák napját!

Az elfogadás, mint olyan. Foglalkoztat. Na, akkor beszéljünk róla...

Definiáljuk egy kicsit, hogy mi is az az elfogadás. Elfogadás alatt értjük azt, amikor megtűrünk magunk körül mindent ill. mindenkit, ahogy az van. Nem kell egyet érteni más nézeteivel, tetteivel, ezt nem kívánja meg a szó a jelentése. Ha nem ítéljük el, akkor az egyenlő azzal, hogy elfogadtuk. Szerintem elég egyértelmű, mehetünk tovább.

Három kategória van, meg egy, ahol nagyon-nagyon fontos, hogy képesek legyünk az elfogadásra egymással szemben:
1. Szülő-gyerek
2. Gyerek-gyerek
3. Tanár-gyerek
+1. Felnőtt-felnőtt/Szülő-szülő
Ez a 3+1 kategória tulajdonképpen egymásra épül. Szülő-gyerek. Mindent otthon tanulunk meg, most valljuk be. A szüleinktől, illetve akivel élünk. Szinte mindent tőlük tanulunk meg. De az elfogadás képességét nem mindig. Egy szülő nevel, óv, tanít, de sajnos nem mindig tolerál. Mindegy, hány éves a gyerek: 6 évesen is lehetnek furcsa dolgai, meg 36 évesen is. De most orientálódjunk a kamasz korra. Szerintem nem kell bemutatnom, mindenki megy a feje után, világmegváltó akar lenni, őrült ötletekkel van tele, amiket meg is valósít. És itt kezdődnek a problémák. A szülő nem tudja tolerálni, nem tudja elfogadni. Olyan szélsőségekbe most ne menjünk bele, hogy drogok, alkohol, cigaretta. Azt elfogadni... Más téma. Olyanok szoktak előjönni, hogy hajfestés, öltözködés, szóbeli megnyilvánulás, szokások (pl. hova jársz szórakozni, mikor tanulsz, stb.) ééés... Ennyi. A legtöbb dologról tudják a fiatalok, hogy kinövik. Nem vallja be senki, de így van. Kinőhető. Vegyünk egy saját példát: A szüleim nem fogadják el, hogy rasztát szeretnék, hogy 600 karkötő van a karomon, és hogy kocsmába járok, pedig lány vagyok. Egy fiatal lány. Az első kettőt nyilván, hogy kinövöm (vagy nem), de amíg nem fogadnak el úgy, ahogy vagyok, addig itthon folyamatos harcok fognak menni velem kapcsolatban. És az esetem nem egyedi. Ami a kocsmázást illeti: A beszűkültség sosem tett jót, ne tegyünk a kocsma és a részegség közé egyértelműen egyenlőségjelet. Akkor vagyunk jók, ha valamelyikőnk azt mondja: Úgy szeretlek, ahogy vagy. Nem akarlak megváltoztatni. (Még mindig nem térek ki a szélsőséges esetekre, és nem is fogok, előre jelzem.) A gyereknek sem érdeke, ha harcol a szülei ellen, és úgy gondolom, hogy anyának és apának sem esik jól.
A gyerekek szoktak egymásra jelzőket ragasztani. Ez emós, az gót, az plázapicsa, az meg épp csak kibaszott elvontnak képzeli magát. És megfordul a fejekben, hogy "De hát ha így érzi jól magát, akkor legyen." Tessék e szerint élni!
A tanárt elfogadni mindenki érdeke: Fogadd el, hogy minden órán röpivel kezdi, aztán köszönd is meg neki! (Magyarázom: Tanulnod kell -> okos leszel) Fogadd el, amit tanít. Ne azt, ahogyan.

Tetszik már érteni, hogy miért fontos az, hogy elfogadjuk egymást? Azt hiszem, beszélnem kell a szüleimmel...