Cseni Pop

Ühm...

Elég... Nyugtalan vagyok. Vagyis délután volt bennem megnyugvás bőven, harmóniát éreztem piciny testemben és lelkemben. Csak aztán így hazaérve... Én nem tudom, taszít.

Taszít a szobám. Ahogy benézek az ajtón, látom a világossárga nappalit, aztán odatéved a szemem bátyám gitárjának a nyakára, ahogy az egyik hangolókulcs néz kifelé. És amellett van maga a Fekete lyuk. Az Én szobácskám. Sötét, rumlis, rossz emlékek kötnek hozzá. Az ágy, az asztal, a tetves számítógépem, a TV-m. Egy katyvasz az egész, utálom. Jogos a kérdés: Hát miért vagyok akkor bent?
Mert mégis csak az Én kis lakhelyem. Szükségem van egy kuckóra, de nem ilyenre. De amíg ez van, azt nagyon megbecsülöm. Csak hát szar, és húzza le a kedvemet.

A harmónia, az nagyon. Mindegy, hogy fiú, vagy lány. Tényleg. De hol van az Én kis bajtársam? Akivel sacc/kb. minden klappol.
Egy fiú, akivel ugyanaz az érdeklődési körünk. Akiért megőrülök, akit szívem szerint éjjel-nappal falnék. Akivel nem gond az, hogy nem fekszek le vele, mert pont hogy Én vagyok az, aki nem bír magával. Akit nem rugdosnék ki az ágyamból. Aki engem szeret, és nem húzza le a kedvét, amikor közlöm vele, hogy mit akarok csinálni a külsőmmel. És... Van ilyen. De... Illetve nem vagyok benne biztos, hogy Ő ilyen, viszont az utolsó részt leszámítva minden klappol. (Szóismétlés, vhá!)
Na és egy lány, akivel ugyanolyan a stílusunk. Akiért megőrülök, és nem rugdosnám ki az ágyamból. Akinek csak egy telefon, és szinte semmi sem akadály. Akivel úgy tudnék lenni, hogy érzem, nem vet meg, szinte testvéreként szeret. És természetesen Én is Őt viszont. És... Van ilyen. Csak sajnos hullámzunk.

A fiú izgalmas, valamiért annyira akarom Őt, el sem lehet hinni.
A lány pedig nagyon-nagyon hiányzik.